Keresés
  • Éva Csomán

B@zd meg a fűnyíródat, Nyuszi! - avagy Hogyan tréfál meg a saját fantáziánk?


Ismerős a vicc? Süni füvet nyírni készül, ám megadta magát a fűnyírója. Gondolta, kölcsönkéri Nyusziét. Elindult hát Nyuszihoz, menet közben pedig kattogott az agya. „Nyuszi olyan irigy. Biztos nem akarja majd odaadni a fűnyírót.” Aztán ment, mendegélt tovább. „Múltkor is, amikor Szamár kért tőle valamit, olyan fura fintort vágott. Irigy dög ez a Nyuszi!” Újabb pár lépés után újabb gondolatok jöttek „Egyébként is, Nyuszi rosszindulatú és öntelt, ráadásul utál engem. Tegnap sem köszönt a réten.” Bandukolt tovább Süni lehajtott fejjel „Á, nem ad ez kölcsön semmit. Annyira sem tiszteli a sünt, hogy fogadja a köszönést, nem hogy a fűnyíróját odaadja! Múltkor sem adta kölcsön az ásóját. Undok alak ez a Nyuszi, ráadásul engem különösen utál!” Ekkor Süni- immáron meglehetősen dühösen és elkeseredetten- megérkezett Nyuszi házához. Kopogott, Nyuszi széles mosollyal ajtót nyitott, mire Süni megszólalt: -„ B@zd meg a fűnyíródat, Nyuszi!”

Ismerős helyzet? Szerintem ezt már sokan átéltük. Én biztosan. Nem is egyszer! Sőt láttam az ismerőseimet, munkatársaimat is hasonló helyzetben. Így szoktak kezdődni a brazil szappanoperába illő félreértések. De miért is történik mindez?

Az agyunk befogadó képessége véges. El sem tudod képzelni, milyen sok inger éri a központi idegrendszerünket egyetlen másodperc alatt! Ha minden tudatosulna bennünk, valószínűleg rendkívül gyorsan belebolondulnánk. Éppen ezért az agy megszűri, hogy mit fogad be: mit küld tovább az agykéregbe, hogy az tudatosulni tudjon, mi az, amit megtart tudat alatt és mi az, amivel egyáltalán nem is vesződik. Ami ennek a szűrésnek az eredménye: egy erősen szemcsés, itt-ott hiányos, rendkívül szakadozott történet. Viszont az agy - bár nem bír el minden információval - a hiányosságokat sem viseli jól. Így a kapott történet hiányzó elemeit kipótolja saját belátása szerint. Az agy azt hiszi, hogy ez az eredeti történet. Pontosan az, amit az érzékszervekkel rögzített. Ám valójában ez a történet már az agy sajátja. Hogy ez a történet egy tündérmese vagy egy horror, netán egy akciófilm az az agy hozzáállásán jobban múlik, mint azon, hogy valójában mi történt.


Így fordulhatott elő, hogy ugyanazt a megbeszélést hárman három eltérő módon értelmeztük. Az egyikőnk azt gondolta, hogy a főnök durván támadott minket és pusztán a kötözködés öröméért kötözködött. A másikunk azt gondolta, hogy a főnök elégedetlen volt azzal, amit látott és szeretett volna további megoldásokat kicsikarni belőlünk, kissé talán nyersen. A harmadikunk pedig azt gondolta, hogy a főnök nemes egyszerűséggel nem értett mindent pontosan és kíváncsi volt a részletekre, ezért kérdezett olyan sokat, a stílusát pedig a türelmetlensége magyarázta.


1 megbeszélés, 3 ember, 3 eltérő értelmezés. Mind ugyanazt hallottuk és láttuk. Sosem fogjuk megtudni, melyik értelmezés volt a helyes. Ha egyáltalán bármelyik…


Hogyan tudtunk ennyire eltérő értelmezéseket létrehozni? Több lépésben 😊


1. lépés: válogattunk.


Az agy a fentebb említett okoknál fogva kiválogatja, hogy mivel foglalkozik és mivel nem. Azt, hogy mit válogat ki az agyunk, már eleve befolyásolja a hitrendszerünk, értékrendünk. Így ragadhatta meg egyikőnk a támadó jeleket, a másikunk az elégedetlenség jeleit, a harmadunk pedig az egyszerű értetlenséget. Nem csak a kimondott szavak között válogatunk, hanem a metakommunikációs jelekből is, illetve a külvilág egyéb ingerei közül is mindenki mást választ ki magának felhasználható elemként.


2. lépés: kipótoltuk a hiányokat.


A megbeszélés végén mindenki kicsit más dolgokra emlékezett, de mindhárman igyekeztünk fejben összerakni a történteket, ok-okozati összefüggésekkel, magyarázatokkal, jóslásokkal, véleményekkel, hangulatokkal együtt. Ám mindhármunknak máshogy jár az agya, más az értékrendünk, más dolgoktól félünk, más dolgokban hiszünk. Aki minden kérdést kritikának, igaztalan személyes támadásnak él meg, az olyan elemekkel színezte ki a saját történetét, ami igazolta a személye elleni indokolatlan támadást. Aki mindenkinek meg akar felelni, az a főnök elégedetlenségét alátámasztó elemekkel pótolta ki a hiányokat. Aki igyekszik objektíven szemlélni a világot, tárgyilagos részletekkel egészítette ki a saját filmjét, lehagyva róla a főnök érzelmi cirádáit. Így kaptunk 3 eltérő filmet.


3. lépés: elhittük, amit alkottunk.

A filmjeinket a saját szájunk íze szerint (értendő: saját értékrendünk, világlátásunk, félelmeink, hitünk, önmagunkról alkotott képünk stb… alapján) írtuk meg, így nem is csoda, ha teljesen igaznak fogadjuk el. Ha féltékeny vagyok, akkor a telefonját bújó párom biztosan a szeretőjével chat-el. Ha alárendeltnek érzem magam, akkor a széthagyott zokniban azt az üzenetet látom, hogy csak takarítónak kellek otthon. Ha a munkámra alkalmatlannak érzem magam, akkor minden kérdésben azt látom, hogy lebuktam. Már mások is tudják, hogy nem vagyok jó a feladatra. Ha azt gondolom, hogy igazi művész vagyok, akkor a koncertemre, kiállításomra érdekből vagy barátságból érkezők láttán elhiszem, hogy a művészetemet csodálják. A lényeg: hogy nem kételkedem. Szentírásnak hiszem a saját verziómat és annak megfelelően fogok reagálni. A páromra féltékeny dührohamot zúdítok, vagy támadom az elnyomás miatt, vagy magyarázkodni kezdek a munkahelyemen, vagy hatalmas összegeket költök egy nagyszabású koncertre / kiállításra.


Ha tévedtem, ha a történetem nem tökéletesen fedi a valóságot – ha a párom nem csal meg, ha a zokni nem az elnyomás jele, ha senki nem gondol alkalmatlannak, ha nem vagyok valódi művész -, a külvilág válaszreakciója meglepő lehet. A „meglepő” ebben az esetben egy széles spektrumot takar: a „Mi van???”-tól a dühödt visszatámadáson, veszekedésen át a válásig vagy komoly anyagi katasztrófáig bármi ide tartozhat. A meglepő válaszreakciókat is meg fogjuk magyarázni az eredeti forgatókönyvünknek megfelelően. Ha tovább megyünk ebben az irányban, minden válaszra lesz egy megfelelő magyarázatunk és ahelyett, hogy megoldottuk volna az eredeti problémát (vagy beláttuk volna, hogy nem is volt probléma), csináltunk magunknak helyette egy sokkal nagyobbat. Így (is) tudunk profi módon elbeszélni egymás mellett és konfliktust teremteni akár a semmiből is. Mindenki a saját filmjét védi.


DE AKKOR MIT LEHET TENNI?


Ha mélyen a lelkünkbe nézünk, mi magunk is fel tudunk hozni pár példát, amikor ezt a „film-készítést” megtettük. Ha jól megfigyeljük ezeket az alkalmakat, felfedezhetünk közöttük hasonlóságokat. És ha egy kicsit jobban odafigyelünk magunkra, akkor legközelebb akár észre is vehetjük, amikor elkezdjük írni a saját forgatókönyvünket. Felismerjük, hogy általában ilyenkor szoktunk sajátos forgatókönyveket írni. Az is lehet, hogy elsőként már csak azt vesszük észre, hogy a mi filmünk nem egyezik a mások filmjével. Még ekkor sem késtünk el. Mielőtt elkezdjük vadul védelmezni a saját verziónkat és hülyének nézni másokat, egy pillanatra álljunk meg és menjünk végig a következő lépéseken:


1, - megkérdőjelezhetem a filmem valódiságát


Ha elkezdem visszafejteni, hogy mi a fenére alapozom én azt, hogy ez a „film” pontosan így, ebben a formában igaz, akkor rábukkanhatok olyan elemekre, amelyeket én alkottam. Lényegében lefülelhetem magam, amint „bizonyítékokat hamisítok” 😊 Hiszen a telefon bámulása biztos, hogy megcsalás? A földön heverő zokni biztosan elnyomás? A kérdés biztosan támadás? A jelenlét biztosan elismerés? Nem lehet, hogy ez valami másról szól? Mi más történhetett, ha nem az, amire én gondolok?


2, - megnézhetem, mi a valódi tény és mi az, amit én tettem hozzá


Megkérdezhetem magamtól, hogy miért gondolom azt, amit gondolok. A lehetséges történetek közül én miért ezt választottam magamnak. Ha egy helyzethez több eltérő magyarázatot is tudok alkotni, akkor érdemes megfontolni, hogy ezek a magyarázatok (bármelyik!) már a „bizonyíték hamisítás” részei. Hiszen a telefonján matató ember csak egy telefonján matató ember. A földön heverő zokni pedig egy földön heverő zokni. Az üzenet már az én alkotásom. Kereshetek további lehetséges forgatókönyveket a filmemhez, immáron azzal a tudattal, hogy ezeket már nem kell kétely nélkül elhinnem. Nem kell biztosnak lennem ezekben a fantáziákban. Ha pedig a valóságra vagyok kíváncsi?




3, - nézhetem csak a tényeket. Ha kell, további tényeket gyűjthetek.


Ha megtaláltuk a tényeket – a telefon bámulását, a földön heverő zoknit…-, eldönthetjük, hogyan tovább. Akarjuk-e bejárni ugyanazt az utat, amit mindig szoktunk, veszekedve, kiabálva, egyre nyomorultabbul érezve magunkat, vagy inkább kiderítjük, valójában mi a tények üzenete. Vagy hogy van-e egyáltalán ezeknek üzenete… Erre a legjobb mód bizony a kérdés. Hiszen amit nem tudok, azt megkérdezhetem. És ha ezt nem vádlón, támadóan, hanem valóban kíváncsian teszem, megkaphatom a hiányzó tényeket. Könnyen lehet, hogy komoly meglepetésben lesz részem… 😊 Akár egészen kellemesben is 😊

Amikor azzal szembesülünk, hogy egy dolgot máshogyan látunk, mint a többi érintett, vagy rendszeresen meddő vitákba, soha meg nem oldódó konfliktusokba keveredünk, érdemes megnézni, valóban az történik-e, amit mi gondolunk. Lehetséges-e, hogy a fantáziánk áldozatai vagyunk és a másik fél értetlenül áll a reakciónk előtt? Lehetséges-e, hogy a másik fél az ajtóban mosolygó Nyuszi, mi pedig észrevétlenül magunkra öltöttük a káromkodó Süni jelmezét?

Te mikor voltál legutóbb Süni? Legközelebb miről fogod észrevenni, hogy a fantáziád átvette a forgatókönyv írást? És mit fogsz lépni?


Ha magadra ismertél, de nem megy egyedül a fantázia-film kibogozása, ha szeretnéd úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak és ehhez jól jönne némi segítség, én itt vagyok. Keress meg és segítek Neked kibogozni a szálakat.

25 megtekintés
 
  • Facebook
  • LinkedIn

©2020 by Eva Csoman MD - Compass Coaching

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now