Keresés
  • Éva Csomán

Sikertelen kísérlet: ez most akkor bukás vagy mi?

Nem is olyan régen jártam pár állásinterjún. Némelyiken azért, hogy gyakoroljam ezt az új irányt, némelyiken azért, mert valóban csábítónak tűnt a felmerülő lehetőség. Amikor az esélytelenek nyugalmával indultam, pusztán gyakorlási céllal és nem sikerült, az nem rázott meg különösebben. Hiszen oda nem is azért mentem. Viszont volt olyan lehetőség, amibe szívesen belevágtam volna, elképesztő kihívás és bizsergető lehetőség lett volna számomra. Ám az utolsó körre végül kiszelektálódtam. Csalódás volt. Rosszul esett. Tényleg szerettem volna kipróbálni magam ebben a teljesen új szerepben. De most nem kaptam meg rá a lehetőséget. Vajon mit jelent ez a kudarc? Vajon nem nekem való ez az irány? Jobb lenne, ha leereszkednék a fellegekből és megmaradnék a „kaptafánál”? Hiszen mit keresek én itt egyáltalán?

Talán az elmúlt egy év tanulmányainak és tapasztalásainak az eredménye, hogy a fenti kérdések egyetlen pillanatra sem fordultak meg a fejemben. Na jó, egyetlen pillanatra igen, épp csak addig, amíg be nem láttam, hogy ez a gondolat hülyeség, erről tovább lehet lépni. Ám ez nem volt mindig így. Régen egy-egy sikertelenség után ezek a kérdések rendre felmerültek bennem. Ahogy rágódtam a mostani tapasztalatomon, eszembe jutott pár dolog.

Eszembe jutott néhány régi próbálkozásom. A régi munkahelyemről már nagyon mehetnékem volt, ám pár sikertelen próbálkozás után jött csak el a lehetőség a váltásra. Fél évembe telt, mire szabadulni tudtam. Utólag visszagondolva a lehető legjobban jártam azzal, hogy a korábbi próbálkozásaim nem jártak sikerrel. (Akkor mondjuk ezt nem így éreztem. Baromi csalódás volt mind.) A helyek, amelyekre sikertelenül pályáztam vagy megszűntek viszonylag rövid időn belül, vagy olyan változáson mentek át, amik nekem nagyon nem tetszettek volna. Ha akarom, gondolhatom sors-szerűnek a helyzetemet. Gondolhatom, hogy valami Felsőbb Erő vigyázott rám és nem engedett bele olyan munkahelyekbe, amik valójában nem lettek volna jók számomra.

De gondolhatok racionálisan is a dologra: rutintalan pályázó voltam eleinte. Nem tudtam, milyen kérdésekre számítsak, milyen fellépésre lesz szükség. Mit mutassak meg magamból. Ahogy nőtt a sikertelen kísérletek száma, úgy nőtt a rutinom is észrevétlenül. Minden kísérletből tanultam valamit. Óvatosan kitapasztaltam az elvárásokat és végül sikerült a képességeim és a személyiségem azon részeit megmutatnom, amelyek az adott helyre passzoltak. Aztán 10 évre ott is ragadtam 😊

Most is szereztem tapasztalatokat. Azt hiszem, értem, miért nem engem választottak. Fejben visszajátszottam az interjúkat, kielemezve, hogy vajon mi volt az, ami tetszett a kiválasztást végzőknek és vajon mi lehetett az, amire szükségük lett volna, de nem mutattam meg. Ha legközelebb lesz hasonló lehetőség, már másként fogok nekifutni. Az még mindig én leszek, nem fogok hazudni magamról, nem mutatok olyat, ami nincs, mert később elvárják és én szenvedni fogok kutyául. Csak azt mutatom, ami valóban én vagyok, de abból olyat is, amit eddig nem tettem.

- Rosszul esett az elutasítást? Igen.

- Megkérdőjeleztem a képességeimet, alkalmasságomat a feladatra? Nem.

- Haragszom a kiválasztókra, hibáztatom őket? Jesszus, dehogy!

- Neki fogok futni újra? Nanáhogy!

- Ugyanígy? Részben igen, részben nem. Ami működött, azt viszem magammal. Ami nem, azt lecserélem olyan információra, amire talán nagyobb szükségük van.

Viszonylag ritkán és akkor is csak keveseknek adatik meg, hogy az igazán fontos és nagy dolgok rögtön elsőre sikerüljenek. Azt gondolom, természetes, hogy neki kell futni párszor a nagyobb lépéseknek. A sikerhez vezető út általában sok-sok bukáson keresztül vezet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sikertelenségnek örülni kellene. Érezhetem a csalódást, érezhetem a fájdalmat egy rövid ideig. Meggyászolhatom a sikertelen kísérletet, nem kell azt hazudnom magamnak, hogy ezt rettentően élvezem. Nem élvezem és nem is kell. Viszont nem merülhetek bele az önsajnálatba és nem kezdhetem el hibáztatni a külvilágot. Bizony össze kell szednem magam, fel kell állnom és menni tovább. Ha az elején feladnám, soha nem jutnék magasabbra. De ha a sokadik sikertelenség után feladnám, akkor is ugyanez lenne a helyzet. Minden próbálkozásból lehet tanulni valamit. Ehhez persze vissza kell néznem a történteket, olyan objektíven, amennyire csak képes vagyok. Visszanézni és elemezni. Megnézni, mi működött, mi nem. És ki kell találni, hogy a nem működő megközelítést mire lenne érdemes legközelebb lecserélni. Nekem már vannak ötleteim a következő próbálkozáshoz és már nagyon várom is. Addig pedig folytatom a tanulást, a munkát, az életemet.



A közelmúltban láttam egy feliratot (sajnos nem emlékszem, hol és nem emlékszem, kitől származik a mondás), ami nagy vonalakban így szólt: „A sziklát a kalapács utolsó csapása töri össze. Ám ez nem jelenti azt, hogy az első csapásnak nem volt értelme. A siker a folyamatos, kitartó próbálkozás eredménye.” Nagyon találó. Nekem nagyon jókor jött…


Te mit gondolsz a kudarcaidról? Mit tanultál belőlük? Mit csinálsz azóta másként?

32 megtekintés
 
  • Facebook
  • LinkedIn

©2020 by Eva Csoman MD - Compass Coaching

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now