Keresés
  • Éva Csomán

Tudod ki vagy? Ismered önmagad? Valóban? VALÓBAN??????

Jah, én is azt hittem, tudom, ki vagyok. Tudok magamról ezt-azt. Egy csomó dolgot. 30-40 jelzőt tudnék felsorolni csípőből, pozitívat-negatívat vegyesen. De rájöttem, valójában mégsem ismerem magam igazán. Ez csak a felszín. Az agykéreg...


Beszélgetek mostanában magammal. Kérdezgetek-felelgetek. Ismerkedünk, én és én. Megszoktam, hogy az életben mindig tudom a választ. Vagy legalábbis igyekszem tudni. Itt a kulcsszó a TUDOM. Jól vagy rosszul, de tudom. Kitalálom. Kilogikázom. Van egy elképzelésem a válaszról. Tudom, a válasz mely részében lehetek biztos, meddig terjed a tudásom és mihez kell új ismereteket, tudást szereznem. Magamat is így ismerem. TUDOM. Jól vagy rosszul.


Meglepi: nem ennyi vagyok. Nem csak a szürkeállománnyal „tudható” rész. Van bent egy másik, aki nem TUD, viszont ÉREZ. Eddig nem beszélgettünk túl sokat. Néha kiordibált, átvette a test feletti távirányítót, olyankor számomra is meglepő dolgokat tettem, de nem beszéltünk egymással. Nem ismertük egymást. Nem ismerjük egymást...

Most ismerkedünk. Feltettem nekem egy kérdést. Mit szeretsz igazán? Mitől vagy boldog? Soroltam a válaszokat a megszokott módon, gépiesen. Agyból. Ekkor rászóltam magamra; Nem téged kérdeztelek, hanem téged!


Csend. Hosszú. Mitől vagy boldog? Még mindig csend. Na jó. Akkor milyen az egyáltalán, amikor boldog vagy? Mit érzel? Hol érzed? Hogyan változik pillanatról pillanatra ez az érzet? Akkor most már érezzük, milyen az, amikor boldog vagy? Remek! Mikor érezted ezt utoljára? Mi történt akkor? Mi váltotta ki ezt az érzést? Te mit tettél? Más mit tett? Ki volt még ott? Volt még ott bárki? Mikor érezted ezt még? Milyen körülmények között? És még? És még? És még?????


Jöttek a válaszok. Kicsit mások, mint az előbb. És talán életemben először éreztem meg, milyen az, amikor a szavaknak ólmos súlya, a kérdéseknek IGAZI JELENTŐSÉGE van. És milyen az, amikor a válaszokat nem csak kimondom, hanem mielőtt bármit is mondanék, ÉRZEM őket. Milyen az, amikor a mellkasomon belül megnyílik egy kis ablakocska és bekukucskálhatok rajta. És kijön onnan egy kis fény. Meleg. Átmelegít. Észre sem veszem, ahogy könnycseppek pottyannak a blúzomra. Örülök ennek az átmelegítő, felolvasztó érzésnek. Örülök nekem.


Már tudom, hol van az ablakocska.


Most rajtam és rajtam áll, hogy milyen gyakran nyitjuk ki újra az ablakot, állok magammal szemben és ismerkedünk tovább.



(Egészen felértékelődnek a dugóban töltött percek-órák. Napi kétszer 1 óra a kocsiban, egyedül, velem. Minden nap. Pont jó az ismerkedéshez...)

2 megtekintés
 
  • Facebook
  • LinkedIn

©2020 by Eva Csoman MD - Compass Coaching

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now