Amikor bő egy évvel ezelőtt a gödör fenekén ücsörögtem, igyekeztem mindent megragadni, ami segíthet kimászni a szutymóból. Így találtam rá egy amerikai weboldalra, ahol minden létező témában, így önismeret, önfejlesztés és pszichológiai témákban is akadtak cikkek bőven. Nem képviselték feltétlenül a szakma csúcsát, cserébe amikor nem tudod, hogy merre is az előre, nagyon jól tudnak jönni.
Ezek a cikkek állandóan visszatértek a naplóírás jelentőségéhez. Itt ne a hagyományos naplóra gondolj, hanem inkább egy automatikus írásra. Amikor ülsz a papír felett és nem is figyelsz, hogy mit csinálsz. Amikor leírsz mindent, ami hirtelen az eszedbe jut, nyelvhelyesség vagy logikai koherencia nélkül (senki nem osztályozta le az akkori szüleményeimet 😊 ) Ezek a cikkek egy tartalmi tippet azért mégis adtak: javasolták, hogy minden reggel szánj pár percet arra, hogy végig gondolod, esetleg le is írod, hogy mi mindenért lehetsz hálás abban a percben.
Kipróbáltam, hogyan is néz ki az ilyesmi. Beszereztem szépséges, apró, virágos, csini füzeteket és a reggeli rituáléba beépítettem egy 5-6 perces „reggeli hála” ceremóniát. Hülyén éreztem magam, ahogy ott ültem a virágos füzetecském felett azon erőlködve, hogy kitaláljam, mi a fenéért lehetnék én most hálás. Nagyon kínos volt. Fel-felmerült benne, hogy hagyom az egészet a fenébe, de aztán elszégyelltem magam. Hiszen senki nem kényszerített erre, én magam akartam kipróbálni.
Nekifutottam hát újra és újra. Aztán lassan megjöttek a gondolatok. Napokkal később már sokkal könnyebben ment, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy mosolygok közben. Lassan a nap természetes részévé vált ez a ceremónia és észrevétlenül áthangolta a lelkemet, rögtön ébredés után. Innentől valahogy szebben sütött a nap, ritmusosabban kopogott az eső a kocsi tetején és a forgalomban bénázó idióták is sokkal bájosabban bénáztak. Mintha az állandóan az orrom előtt lengedező szürke-koszos-barna függönyt valaki elhúzta volna.
Ahogy lassan előkecmeregtem a gödörből, meg-megfeledkeztem a reggeli hála ceremóniáról. Vitt a lendület és a haladni vágyás. Ám a terhek nem tűntek el és végül megint nyomasztani kezdtek. Ekkor kaptam észbe és még mielőtt újra teljesen szétcsúsztam volna, visszacsempésztem a pár perces rutint a reggeleimbe.
Egymagában ez a ceremónia nem old meg semmit. Ez egy apró, ám jelentőségteljes része volt a változtatási folyamatomnak. Segít egy olyan alapot építeni minden nap számára, amire könnyebben, stabilabban tudok építkezni. Jobb tőle a kedvem, megnőtt a toleranciám, stabilabban állok a lábamon, élesebben látom a céljaimat, hamarabb észreveszem a lehetőségeimet. Nem gondoltam volna, hogy 5 perc ilyen irányú gondolkodás és a gondolatok átérzése ekkora hatással bír.
Nekem sokat segített ez az aprócska szokás. Te is kipróbálod?
