A "kell" börtöne

Feltűnt már, hogy milyen sokszor használjuk azt a szót, hogy „kell”? El kell mennem dolgozni, most haza kell mennem, ezt vagy azt meg kell csinálnom...

A napokban a döntésekről olvastam és egy kicsit elmerengtem azon, meddig is terjed az én döntési jogköröm. Végignézve a napjaimat találtam egy csomó olyan tevékenységet, amiket nem azért csinálok, mert szeretem csinálni, hanem azért, mert meg kell csinálni. De valójában miért KELL megcsinálnom ezeket? Ki vagy mi kényszerít engem erre?

Ha a jelen helyzetemet nézem: az elmúlt napokban dobozolnom kellett. A fél házat dobozokba rakni és áttömködni a ház másik felébe. Semmit nem találok és nincs normális életterünk. Átvették az uralmat a dobozok. Gyűlöltem a dobozolás minden pillanatát, de meg kellett csinálnom. És itt jött a kérdés: miért kell? Ki akarja ezt? Végülis mi döntöttünk úgy, hogy ki fogjuk festetni a fél házat, mi választottuk meg az időpontot is. Az elmúlt hét azért telt dobozolással, mert el akartuk pakolni a vackainkat az útból. Egyrészt hogy ne legyen bajuk, másrészt hogy a festők gyorsabban tudjanak haladni. Vagyis ha jobban megnézem a dolgot, igazából semmit nem volt muszáj megcsinálni, hanem én döntöttem úgy, hogy ezeket megteszem, mert célom van vele. Gyűlölöm magát a folyamatot, de a cél mégiscsak csábító, különben eszünkbe sem jutott volna ilyen felfordulást csinálni.

Egészen addig, amíg „kell”-ként tekintettem a dobozolásra végtelenül szenvedtem. Nyűgös voltam és hisztis, mint egy kisgyerek. Borzasztóan sajnáltam magam, hogy ilyen hülyeséggel kell töltenem a délutánjaimat és a hétvégémet, ráadásul most a dobozok tetején, a dobozokból kell élnünk.

Aztán szembesültem vele, hogy mindezért csak magamat okolhatom. Én akartam a festést (na jó, inkább elfogadtam, hogy szükséges), én mondtam meg, mikor legyen, én dönthettem el, meddig terjedjen a dolog. De miért is akartam mindezt? És mit remélek tőle? Szép, tiszta, fehér falak, sehol egy pókháló, vad selejtezés, felszabaduló helyek, rendezett küllem a lakásban... Ha egyszer elkészül, nagyon szép lesz és hangulatos.

Az összes remélt előny közül az fogott meg leginkább, hogy egy nagy rakás felesleges vacaktól fogunk most megszabadulni, ezáltal egy csomó hely felszabadul. Ahogy ez a kép megjelent a fejemben, már nem tudtam kiverni onnan. A milliónyi porfogó szir-szar nélküli polcokat láttam magam előtt, a szellősen szétpakolt bútorokat, a tágas, tiszta teret. Minden megtöltött dobozzal közelebb jutottam a cél megvalósulásához. Az addig pokolként megélt tevékenység ártalmatlan, gépies mozdulatsorrá vált és már csak a kész lakás képét láttam magam előtt. Már nem világfájtam, nem sajnáltam magam, nem nyafogtam. Ne érts félre; nem szerettem meg a dobozolást. Ha arra fókuszálók, még mindig haragszom a világra. Viszont már képes vagyok nem arra fókuszálni, így az eredetileg kellemetlen tevékenység semlegessé vált. Lényegében: a más van a fókuszban, már nem veszem észre, mennyire utálok dobozolni 😊

Ennyit jelentene az, hogy tudatosult bennem a saját döntésem?

Azt sokszor nem választhatjuk meg, hogy mi történik körülöttünk / velünk. Vannak, akik megjárták a haláltáborokat. Vannak, akikre ráomlott a bánya vagy elveszítették a gyermeküket. Nagyon sok helyzetet sodorhat elénk az élet. A körülöttünk lévő világra nincs mindig elegendő ráhatásunk ahhoz, hogy megakadályozzuk a kellemetlen helyzeteket vagy tragédiákat. Amiben ugyanakkor mi magunk dönthetünk, az a saját válaszunk mindezekre. Azt eldönthetjük, hogyan éljük meg mindezt, hogyan reagálunk, mit gondolunk, érzünk, teszünk.

Ám ehhez először fel kell ismernünk, melyek a saját döntéseink. A döntések nem mindig tudatosulnak bennünk. Nem azért adjuk át másnak az uralmat az életünk, hangulatunk felett, mert ezt tudatosan így akarjuk. Inkább csak észrevétlenül átengedjük ezeket a jogokat a külvilágnak, mert fel sem merül bennünk, hogy dönthetnénk másként is. Annyira természetesen, automatikusan reagálunk, hogy megfeledkezünk a saját beleszólási lehetőségünkről. És bizony ez a „megfeledkezés” is egy döntés. A mi döntésünk.

Például: nem azért leszek dühös egy kollégával való beszélgetés után, mert ez annyira jó nekem. De akkor miért? Hogyan teszem magam dühössé a beszélgetés során? Hogyan építem fel a haragomat (azon túl, hogy villámgyorsan)? Milyen gondolatok, érzések vezetnek el hozzá? Melyik ponton lenne jó máshogy lépni? Hogyan lenne jó lépni, hogy ne düh legyen a vége?

Vagy: nem azért dolgozom éjjel-nappal megállás nélkül, mert nem szeretek aludni és élni. De akkor miért? Mit szeretnék elérni általa? Vagy mi akadályoz meg abban, hogy segítséget kérjek vagy nemet mondjak feladatokra, amikor látom, hogy nem fog beleférni? Hogyan teremtem meg magamnak azt a helyzetet, amiben nem marad időm aludni? Mit tegyek másként, hogy más legyen a terhelés? Hogyan tegyem másként, hogy a végeredmény egy kezelhető terhelés legyen?

Lássuk be, sokkal egyszerűbb mást okolni a sikertelenségemért. Ha egy helyzet alakulása nem az én döntésem, akkor a felelősség sem az enyém lesz. Ha például egy kollégám, főnököm állandóan kiborít, egyszerűbb őt okolni a problémákért, egyszerűbb elkönyvelni, hogy én nem tehetek a helyzetről, hiszen vele nem lehet együttdolgozni. Bármi történik, az az ő hibája. Nem az enyém. Én itt csak áldozat vagyok. Sodródom tehetetlenül, kitéve ezeknek a borzasztó hatásoknak.

Ugye, mennyivel egyszerűbb ez? Mennyivel könnyebb, mint felvállalni a felelősséget a saját döntéseimért, tetteimért? Hiszen ha beismerem, hogy az adott helyzetre adott reakcióm az én felelősségem, ha elfogadom, hogy a helyzettel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet én magam határozhatom meg, akkor már nem tolhatom át a felelősséget másra. Ha valami nem jól alakul, akkor bizony be kell ismernem, hogy ebben én is ludas vagyok.

Ez a felelősség ugyanakkor a lehetőségekkel is kéz a kézben jár. Ha tehetek arról, hogy a dolgok nem jól alakulnak, akkor arra is lehetőségem van, hogy változtassak a dolgokon. A kolléga vagy főnök továbbra is olyan lesz, amilyen, nem ez fog változni. Ami változni fog, az az én válaszom minderre. Ráadásul ha az én válaszom, hozzáállásom megváltozik, az dominóként kihat a további eseményekre is. Ha én változtatok, az egész helyzet változni fog. A kialakuló új helyzetre változhat a kolléga vagy főnök válaszreakciója is. És ezen változások összességétől változni fog a kimenetel is. Lehet, hogy még rosszabb lesz, mint az első változat volt, de akkor is ott a lehetőség a következő változtatásra. Ezt a „játékot” addig tudjuk játszani, amíg azt a végkifejletet nem kapjuk, amit szeretnénk. Addig igazítjuk a saját reakcióinkat, amíg a vágyott eredményhez nem jutunk.

Egyszerű? Nem. Nem mindig. Oda kell figyelni? Igen. Nagyon.

Eddigi életemben én is sokszor csak úsztam az árral, sodródtam, a külvilágnak átengedve a döntést milliónyi kérdésben. Aztán megtanultam észrevenni a korábban kihagyott döntési lehetőségeimet. Eleinte persze csak utólag, az eseményről gondolkodva jöttem rá, hogy itt tehettem volna mást, mondhattam volna mást is. Aztán szépen lassan, fokozatosan kiélesedett a szemem ezekre a lehetőségekre. Mára már akadnak olyan helyzetek, amikor magában az aktuálisan zajló helyzetben észreveszem a saját választási lehetőségeimet. Vagy legalább annak tudatában vagyok, hogy itt biztosan vannak más lehetőségeim is, csak időt kell teremtenem arra, hogy át tudjam ezeket gondolni. Sok odafigyeléssel, tudatossággal és gyakorlással ez a képesség is folyamatosan javítható.

Van, hogy egyszerű megszokás, kényelmes automatizmus áll a kontoll átengedése mögött, ilyenkor felismerve a lehetőségeket, könnyebb saját kézbe venni az irányítást és új, hasznosabb automatizmusokat kialakítani. (Ilyen volt esetemben a dobozolás.) Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor a megszokott tetteink mögött mélyen gyökerező hitek, hiedelmek, meggyőződések állnak. Ezekben az esetekben kicsit több munkát igényel a régi megszokások lebontása és újak kialakítása, de ezek a helyzetek is megoldhatóak, ilyen esetekben is visszaszerezhető a kontroll. És ami ebben a legjobb üzlet: ha felvállaljuk a felelősséget a saját reakcióinkért, gondolatainkért, érzéseinkért, elkezdünk élni a döntési lehetőségeinkkel, visszanyerhetjük általa az irányítást saját életünk felett.

Ha van kedved hozzá, gondold végig Te is, hányszor mondtad / gondoltad mostanában azt, hogy valamit meg KELL tenned. Gondold végig, vajon mi volt az ok, ami miatt ezeket meg KELLETT tenni. Ki vagy mi akarta ezt helyetted? És Te miért fogadtál szót? Mit akartál elérni a szófogadás által? Mi volt a TE célod mindebben?

Ha szeretnéd, ebben a játékban én is tudok Neked segíteni.

A Te életedben mi az a pont, ahol a saját döntésed felvállalása a legjelentősebb fejlődést hozná számodra?