A közelmúltban lehetőségem volt egy megmérettetésre egy 7-8 fős csapat előtt. Az ezzel kapcsolatos érzéseimen, azok evolúcióján és a mögöttes okokon is érdemes egy kicsit rágódni, de most nem ez lesz a téma. Amiről most beszélek az az, ami a megmérettetés UTÁN történt. A visszajelzések.
Az olyan mondatok, mint „jó voltál”, természetesen jól estek, de amire ott és akkor igazán vágytam, az az volt, hogy hogyan lehetnék még jobb. Olyan őszintén, mélyről jövően, minden idegszálammal vágytam ezt az információt, mint talán még soha. Ez az érzés engem is meghökkentett. Megkaptam, amire vágytam, kaptam információt arról, hogy miket tudok még fejleszteni és hogy azokat hogyan fogom tudni fejleszteni. Végtelenül hálás voltam minden ilyen morzsáért és amikor visszahallgattam a beszélgetést (amit MINDENKI beleegyezésével hang-rögzítettem :-) ), én magam is észrevettem már, hol kellett volna máshogy haladnom és már azt is érezni kezdtem, hogyan kellett volna haladnom. Egy kincset kaptam a leendő pályatársaimtól és oktatómtól, a visszajelzéseik, tanácsaik megfizethetetlenül sokat értek.
Amin igazán meglepődtem, az az égető- sürgető vágy volt, hogy megtudjam, hogyan csinálhatnám jobban. Hogyan válhatnék jobbá.
A visszajelzések jelentőségéről mindenki, aki valaha kommunikációval foglalkozott vagy közösségben dolgozott, elég sokat tanult. Megtanultuk, hogy fontos és értékes, hogy a „te hülye vagy” helyett érdemes azt elmondani, hogy „én hogy éreztem magam attól, amit tettél”, hogy a fejlesztendő pontok tárgyalásakor nem elég azt mondani, hogy „hát ez nem volt jó”, hanem inkább azt kell elmondani, mit lehetne másként csinálni és leginkább hogyan lehetne azt úgy csinálni, hogy jó legyen. Ezt mind tudjuk. Ennek ismeretében igyekszünk fogainkat összeszorítva jólnevelten fogadni az építő kritikát, mert azt is megtanultuk. Oké. Ezt mind tudom. De ami itt történt, az most nagyon más volt.
Olyan dologba fogtam, amit teljes lényemmel szeretek, amiben a szívem és az agyam kivételesen egyetért. Még nem csinálom tökéletesen, még tanulom. De jobban akarom csinálni. És még jobban. Elképesztően jól akarom csinálni és azt hiszem, sosem fogom azt érezni, hogy „kész vagyok”, hogy már „elég jó vagyok”. Jobb akarok lenni, mert ha mások lelkével „játszol”, nem lehetsz nagyvonalú a tudásod és képességeid terén. Jobb akarok lenni, mert ez egy olyan terület, amiben örömmel merülök el. Jobb akarok lenni, mert egy kemény versenyhelyzetben kell megélnem és sikeressé válnom. Jobb akarok lenni, mert nyugodt akarok lenni, amikor másokkal foglalkozom és nem azon aggódni, hogy mikor ártok annak, aki éppen velem szemben ül. Jobb akarok lenni, mert tartozom magamnak ennyivel. Ezért vált olyan hihetetlenül nagy értékké az építő kritika és a visszajelzés. Segít jobbá válnom.
Elgondolkodtam azon is, hogy vajon miért más ez most, mint korábban. Két okot már megtaláltam.
Az egyik talán az, hogy mindig csináltam dolgokat, amikben a legjobb akartam lenni, de nem azért vágytam a sikerre, mert az adott tevékenység ennyire magához bilincselt volna. Egyszerűen csak mert éppen azt csináltam, én pedig maximalista voltam. A magam módján akartam a legjobb lenni. Kényszeresen. Nem azért akartam a legjobb lenni, mert szenvedélyem volt az, amit csináltam, hanem mert a maximalizmus így működik. Most perzselő a vágy, hogy egyre jobb és jobb legyek abban, amit csinálni fogok, mert egyszerűen magával ragad az iránta érzett szenvedély.
A másik ok talán a megfelelési kényszerrel fűszerezett maximalizmus. Gyerekként megtanultam, hogy csak a kitűnő bizonyítvány az elég jó. Csak akkor vagyok elég jó, ha tökéletes vagyok. Ha olyan jelzést kaptam, hogy valamit csinálhatnék jobban is, az a tökéletesség páncéljának súlyos megsértése volt. Még hogy nem csinálom tökéletesen?! Micsoda sértés ez!!! El tudod képzelni, ez mit jelentett az építő kritikákra nézve... Meghallgattam, bólogattam és mosolyogtam közben, mert udvariasságot is tanultam gyerekként. De nem vágytam ezekre az információkra és valójában el sem jutottak a megfelelő agyi központokba. A „neked tökéletesnek kell lenned, az nem fér bele, hogy kritikát kapsz” sorompónál ezek az értékes információk sosem jutottak tovább.
Most kezdem érezni, hogy jogom van „nem tökéletesnek” lenni. Jogom van arra, hogy ne tudjam még, amit nem tanultam. Jogom van arra, hogy ne csináljam tökéletesen, amit még nem csináltam. Jogom van arra, hogy ne legyek mindenben én a legjobb és arra is jogom van, hogy ezért egy pillanatig se szégyenkezzek. Jogom van arra, hogy más jobban tudjon valamit nálam. Jogom van arra, hogy most, ebben a szent pillanatban még „ne legyek kész”. Talán sosem leszek „kész” abban a formában, ahogy korábban elvártam és ehhez is jogom van. Tudod, mihez nincs jogom? Beérni ennyivel! Nincs jogom ahhoz, hogy feladjam a fejlődés iránti vágyat. Nincs jogom ahhoz, hogy ne halljam meg és ne használjam fel azokat a visszajelzéseket, amiktől jobbá válhatok. Nincs jogom feladni az élethosszig tartó tanulást és a vágyat a tanulásra. De itt és most „nem tökéletesnek” lenni, ahhoz jogom van.
És amint ezt beláttam, a visszajelzések életre keltek. Megteltek értékkel.
Nézz mélyen magadba: Te hogyan fogadod a kritikát?