Képzeld el, hogy valami új dologba fogsz. Sok időt töltöttél azzal, hogy nézegeted a témát, megtanulsz róla mindent, amit csak találsz. Ahogy egyre többet tudsz róla, annál jobban látod, milyen sokféleképpen lehet elrontani. És elkezded azt érezni, hogy még ezt is, meg azt is meg kell tanulnod, meg még ezeknek, meg azoknak az apróságoknak is utána kell nézned. A kezdéshez pedig meg kell várni a tökéletes pillanatot, amikor a körülmények megfelelőek. És vársz. És vársz. És még mindig csak vársz. .... Aztán végül nem teszel semmit. Vagy ha mégis megteszed, mert muszáj, pépesre szorongod az agyad közben végig arra gondolva, mi minden romolhat el.
Ismerős? Istenem, ha összeszámolnám, hány dolgot tanultam már életemben és vártam a tökéletes pillanatot a valódi kezdéshez! És nem lett belőlük semmi, mert a tökéletes pillanat soha nem jött el.
A maximalizmus, a tökéletességre törekvés egy félreértett vonás. Sokan büszkén hirdetik maximalizmusukat azt gondolva, ettől lesznek jó munkaerők vagy jó szülők vagy jó bármik. Attól, hogy tökéletesek, vagy legalábbis arra törekednek. Pedig a maximalizmust megélni totál gáz. Az egyik legnagyobb szívás, amit az ember elkövethet saját maga ellen. Miért is?
A tökéletes egyszerűen nem létezik. Még én magam sem mindig tudom definiálni, mi lenne az a végeredmény, amit tökéletesnek elfogadnék, de ha a többieket is bevonom a tökéletesség definíciójának megalkotásába, akkor milliónyi eltérő definíciót fogok kapni. Mindegyiknek megfelelni pedig egész egyszerűen nem lehet. Valahol valaki úgyis lesz, akinek ez így ebben a formában nem fog tetszeni. De ha pusztán a saját definíciómat nézem: mindig fogok találni valami apróságot, ami miatt a tökéletest mégsem találom tökéletesnek. Mindig lesz valami apró bibi, amit javítani, ellenőrizni kell. A tökéletességre törekvés arra jó, hogy teljesen lebénítson. Hiszen ha nem tudod megcsinálni tökéletesen, akkor ne csináld, hanem tanulj még egy kicsit. Majd csak akkor csináld, ha már mindent tudsz. Őszintén, szerinted mikor jön el a pillanat, hogy valaki mindent tud? Vagyis a végeredmény: örök tanulás és várakozás, a cselekvés helyett.
Amíg nem érem el a tökéletest, addig azon fogok aggódni, hogy mire kell még odafigyelnem, hogy ne csúszhasson be semmi hiba. Ez persze fontos, amikor az ember űrsiklót épít, de könyörgöm, egy házibulin vagy egy túrán belefér pár baki, nem igaz? Viszont az aggódás és a szorongás idővel függetlenedik a tárgy jelentőségétől és önálló életre kel. Amikor azon kapod magad, hogy ugyanannyira félsz attól, hogy a szülinapi tortán a gyertya nem megfelelő szögben áll, mint a NASA mérnökei az űrsikló borításának sérülésétől, kezdj gyanakodni!
Ilyen indokolatlan aggodalmakon kaptam magam én is sokszor, amikor új dologba fogtam. Például a fotózáskor. Mindenre fel akartam készülni. Megvárni a megfelelő fényeket, megcsinálni a tökéletes hátteret, a sminket, a beállításokat, mindent. Új dolgoknak néztem utána, tanulgattam még egy kicsit a beállításokról, a kompozíciókról, mindenről, ami egy kicsit is a témához tartozott. Ám hiába a sok tanulás, olyan soha nem volt, hogy minden egyszerre tökéletes lett volna vagy hogy minden kérdésre tudtam volna a választ. Így inkább egyre ritkábban fotóztam. Végül már alig. És ezzel el is veszítettem minden gyakorlatot, amit valaha megszereztem. Hiába az elméleti tudásom, ha nincs meg a gyakorlatom a jó képek elkészítéséhez. Miközben épp arra figyeltem, mire kell még vigyáznom, észre se vettem, hogy egyszer sem jutottam el a gomb lenyomásáig.
Sajnos nem a fotózás az egyetlen; a tökéletesség miatti aggodalmam eredményeként vannak dolgok, amikbe egyszerűen bele se fogtam a végén. Láttam, ahogy a nálam rosszabbul teljesítők megvalósították az én álmaimat. Tudod miért? Mert amíg én tanultam és terveztem, addig ők elkezdték CSINÁLNI. Úgy-ahogy, nem túl ügyesen, messze nem tökéletesen, ám bátran és idővel egyre jobban.
Egyszer kaptam egy tanácsot: CSINÁLD ROSSZUL!
Egészen megdöbbentő volt a feladat számomra. Életemben először nem arra kellett törekednem, hogy hibátlan legyen, amit teszek. Nem „elfogadható” volt, ha hibázok, hanem konkrétan hibáznom kellett. Minden próbálkozásnál elkövettem egy csomó hibát. Amikor visszanéztem a próbálkozásokat, láttam, mit lehetett volna máshogy, hogy jobb legyen. A következő nekifutásnál már az volt a cél, hogy máshogy csináljam rosszul. Az előbb elkövetett hibákra már oda tudtam figyelni, helyettük vétettem újakat. A próbálkozások alkalmával az volt a feladat, hogy minél több hibalehetőséget felfedezzek. Hányféleképpen tudnám elszúrni? Lassan előkerült egy csomó hibalehetőség, megtapasztaltam, hogyan és miért követtem el a hibát és arra is rájöttem, hogyan küszöbölhetem ki őket. A próbálkozások során gyakorlatot és magabiztosságot szereztem. Illetve: végre csináltam azt, amit addig csak tervezgettem és tanultam.
A Csináld rosszul! megközelítés egészen felszabadító volt. Mivel ez is egy feladat volt, a maximalista oldalam is megkapta, amire szüksége volt. Hiszen tökéletes akart lenni abban, hogy rosszul csinálja a dolgokat. Ugyanakkor a maximalizmustól szenvedő énem is megkapta a felhatalmazást: csináld nyugodtan, ahogy sikerül. És végre elkezdtem „csinálni” a dolgokat.
A kínai mondás elé, mely szerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, a maximalisták számára ez lehet a kiegészítés: először csináld rosszul! Ez lehet az a felhatalmazás, amire szükségünk van az első lépés megtételéhez.
Ha eddig egész életemben csak készültem a nagy dolgok megtételére, vártam a megfelelő pillanatra, de végül sosem léptem, akkor a „csináld rosszul” nem biztos, hogy egyik pillanatról a másikra könnyedén menni fog. Ám nem kell mindent egyedül csinálnunk! Segítségül fordulhatunk a barátainkhoz, kollégáinkhoz, ha jó fej a munkahelyi vezetőnk, akár hozzá is, de segítséget nyújthat egy coach vagy egy pszichológus is. A lényeg az, hogy nem kell a tökéletes körülményekre várva örökre tétlen fogságban tartanunk magunkat. Helyette elkezdhetünk élni, hibázni és a hibáinkból tanulva egyre jobbakká válni abban, amit végre CSINÁLUNK.