Figyeltél már oda valakire úgy istenigazából?
Mielőtt elkezdtem a coach-képzést, azt hittem, jó hallgatóság vagyok. Azt hittem, remekül oda tudok figyelni a másikra. A képzés elején szinte azonnal kiderült, hogy egy nagy fenét! Egy csomó olyan hibát elkövettem a másokkal való beszélgetések során, amiket általában az emberek elkövetnek ilyen helyzetekben. Az igazán fájdalmas az volt, hogy rájöttem, még olyan beszélgetések során is elkövettem ezeket a hibákat szépen sorban, amikor számomra igazán fontos emberre figyeltem. A jelek szerint mégsem rá figyeltem igazán. Elmondjam, mire gondolok?
Amikor hallgattam a másik embert, amint elmeséli a számára nehéz vagy örömteli eseményeket, a fejemben ment a mozi. Először az ő filmjét láttam, aztán vihar-gyorsan átkapcsoltam a sajátomra. Az ő szavai elindítottak bennem valamit. Emlékeket, gondolatokat, ötleteket. És én onnantól már ezeken keresztül szűrve hallgattam a további szavait. Sőt, utólag visszagondolva voltak olyan másodpercek, amikor annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy nem is figyeltem arra, amit mond. Egyszerűen nem hallottam meg a mondandóját, totál lemaradtam róla. Szentül meg voltam győződve róla, hogy őt figyelem. Közben valójában a saját gondolataimat figyeltem anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna.
Így fordulhatott elő, hogy amikor egy több-gyerekes barátnőm mesélt a gyerekeivel kapcsolatos problémáiról, a saját gondolataimon keresztül hallottam a szavait, azokon át szűrve válaszoltam neki. Tudod, mit kapott szegény? A véleményemet. A tanácsaimat. A meglátásaimat. És bár nem volt szándékom ítélkezni felette, mégis legjobb szándékom ellenére, észrevétlenül az ítéletemet is. Már nem tartjuk a kapcsolatot. Már értem, miért…
Azt hinné az ember, hogy a másikra odafigyelni nem olyan nehéz dolog. Hogy minden nap ezt tesszük. Pedig baromi nehéz ám VALÓBAN, IGAZÁN odafigyelni egy másik emberre. A coach gyakorlataim elején már elméletben tudtam ugyan, miről szól a másikra való odafigyelés, mégis elkövetem újra ugyanazokat a hibákat, mint korábban. Hallgattam a lányt, próbáltam megérteni, miért történik vele az, ami, mi lehet az oka a nehézségének. Azon gondolkodtam, mi legyen a következő kérdés vagy a következő mondat. Azon járt a fejem, én mit lépjek, ahelyett hogy azt figyeltem volna, benne mi zajlik. A beszélgetés során a fejemben megjelent egy lehetséges megoldás. Az én fejemben. Az én megoldásom. Ami nekem működött volna. De neki tuti nem fog… A folyamattal persze nem jutottunk sehonnan sehová és igazából nem is lett belőle igazi folyamat. Már értem, miért…
Amikor a másik emberre akarok figyelni, akkor az első, amit meg kell tanulnom, hogy kizárjam a saját agyamat a beszélgetésből. Nem kell mást tennem, csak azt figyelni, Ő mit mond. Ő mit érezhet. NEKI mi fáj igazán, NEKI mi az öröme igazán. Azt hittem, hogy ez könnyű, egészen addig, amíg ki nem próbáltam. A saját gondolataim minduntalan visszakúsztak a fejembe, állandóan a miérteken és a lehetséges megoldásokon járt az agyam. Milliószor kellett magam emlékeztetni, hogy nem az én megoldásom a fontos, hanem az övét kell megismernem. Sőt, van, hogy nem kell semmiféle megoldás, egyszerűen csak arra van szüksége a másiknak, hogy megértse valaki. Hogy megsejtse, mi zajlik benne. Hogy azt érezze a másik ember, hogy valaki osztatlan figyelme az övé. Néha csak annyi kell a másik embernek, hogy miután meghallgatták, valaki megértően sóhajtson „ez nagyon fájhatott neked” vagy „félelmetes lehetett” vagy akár „elképesztően ki lehetsz merülve mostanra”. Még csak az sem kell, hogy egyetértsek vele. Nem kell igazat adnom neki, csak el kell fogadnom, hogy benne most ez zajlik.
Amikor valaki őszintén megnyílik és megmutatja, mi is kavarog-örvénylik benne, az egy hihetetlenül értékes pillanat. És nagyon törékeny is. Ha nem jól nyúlunk ilyenkor a másikhoz, a pillanat elillan, a másik bezárul és felveszi a „hivatalos” arcát. Hogy tudok elrontani egy ilyen pillanatot? Elképesztően sok lehetőség van erre 😊 (Vigyázat! Alant egy közel sem teljes felsorolás következik. Ennél is sokkal több lehetőség van arra, hogy megöljük a beszélgetés 😊, a teljes felsorolást a megfelelő szakirodalomban megtaláljátok)
Azt gondolom, az nem meglepő, hogy ha ilyenkor lehülyézem a másikat, vagy diagnózisokat aggatok rá, mondván hogy „ezt azért csináltad, mert depressziós vagy” vagy éppen „hogy lehet ilyen béna valaki?!”, a másik magyarázkodásba vagy ünnepélyes némaságba fog menekülni. Hasonló a helyzet, ha belekezdünk az „erről az jut eszembe, amikor” vagy az „ez semmi! Képzeld amikor én…” típusú monológokba és vadul rálicitálunk szegény beszélgető partnerünkre. Most komolyan! Mit lehet erre felelni???
Az sem meglepő, hogy a bagatellizáló megjegyzésekkel is némasági fogadalomra késztetjük a társunkat. Hiszen ki akarna fejtegetni egy olyan dolgot, amire a másik azt feleli, hogy „ugyan már, ez katona dolog” vagy „az idő mindent begyógyít, ne is foglalkozz vele”. Ilyen és ezekhez hasonló verbális legyintéssel – azon túl, hogy közhely voltuk miatt eleve röhejesek - rövidre lehet zárni egy tartalmasnak induló beszélgetést. Hiszen egy ilyen megjegyzés után már eszem ágában sem lenne további részleteket kiadni az én jelentéktelennek ítélt problémámról.
Azon már kicsit meglepődtem ugyan, de alapvetően értem, hogy egy támogató tanács is hasonló hatást ér el. Amikor a legjobb szándékkal szerettem volna segíteni a probléma megoldásában, a beszélgetés befulladt vagy legalábbis elveszítette intimitását, meghittségét. Átmentünk projekt-megoldásba, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a beszélgető társam erre a pontra még nem állt készen. Ő ekkor még nem a megoldást kereste, hanem együttérzésre vágyott. Ő azt szerette volna, hogy megértsék, elfogadják zűrjeivel együtt.
De tudod, mi a legmeglepőbb? A „deügyesvoltál”, „jólmegmondtadneki” típusú dicséretek pont ugyanolyan hatásosan fullasztják be az intim beszélgetést és törik össze a valódi odafigyelést, mint a korábbi példák. Amikor egy ilyen dicséret elhangzik, bár jól esik a másiknak a helyeslés, a dolog már megint rólam szól és nem róla. Az én véleményemről beszélünk, még ha helyeslő is, nem pedig arról, hogy ő hogyan élte ezt meg, benne mi zajlott le, hogy érzi ettől a sikeres megoldástól magát. (Nem hiszed? Figyeld meg az egyik beszélgetésed alakulását egy ilyen megjegyzés után 😊)
Az igazi odafigyelés lényege, hogy a beszélgetés RÓLA szól és nem rólam. Azt próbálom megérezni, hogy ő mit érez, azt keresem, neki mi fáj, neki mi okozza az örömöt. Amikor pedig van tippem rá, akkor azt nyugodtan visszajelezhetem, sőt, jó is, ha megteszem. Ebből fogja tudni-érezni, hogy valóban mellette vagyok. Megértem vagy legalábbis próbálom megérteni őt. Ha tévedek, az sem baj. Hiszen a beszélgetés még mindig róla szól. Ő van a figyelem középpontjában. Ha tévedek, majd kijavít. És amikor kijavít, még segíthet is saját magának jobban megérteni, mi zajlik benne pontosan. Miközben én jobban megértem, ő is megérti magát. Van, hogy már ez is elég…
Érezted már, hogy valaki ÍGY figyel rád? Megtapasztaltad már az igazi, feléd irányuló empátiát? Ha igen, szerencsés vagy 😊 Ugye, milyen elképesztően jó érzés ez? Ugye, milyen hatalmas érték? Mekkora kincs? A töretlen, odaadó, valódi figyelem az egyik legértékesebb dolog, amit adhatunk egymásnak, mégis olyan ritkán tesszük. Azt gondolom, ez nem is feltétlenül a mi hibánk. Egyszerűen nem tanították meg nekünk, mi is ez, hogyan is kell ezt csinálni.
A coach például már megtanulta, hogyan kell ÍGY figyelni egy másik emberre. Ez az eszköztárának az alapja. Enélkül nem lehet igazán segíteni a másik embernek a coaching módszereivel. Hiába a legizgalmasabb eszközök, gyakorlatok, képek, bármik, ha a coach a saját gondolatait figyeli a vele szemben ülő helyett, a folyamat megáll. Szóval ha úgy érzed, van Benned egy gubanc, amit Te magad sem látsz át rendesen, amit szeretnél rendbe tenni, de fogalmad sincs, hogyan kezdj hozzá, nyugodtan kérd egy coach segítségét, aki már pusztán azzal, hogy meghallgat és megpróbálja megérezni, mi zajlik Benned, majd ezt visszajelzi Neked, nagyon sokat tud segíteni. Ha szeretnéd, én is itt vagyok Neked, hogy segítsek.
Közben arra is bátorítalak, hogy próbáld ki Te magad is, milyen az igazi empátia; milyen az, amikor valóban csak a másik emberre figyelsz és csak az ő érzéseiről, gondolatairól beszéltek. Nem könnyű, ám gyakorlással ez is elsajátítható, mint annyi minden más. Aztán ha kipróbáltad, majd meséld el, hogy ment 😊