Gyakorta tapasztaltam már (és talán Te is), hogy az álmodás során az agy a közelmúlt ingereit feldolgozza és sajátos képekben, történetekben, érzésekben oldja meg az éber állapot még meg nem oldott feladatait. Hiszen valójában egy csomó megoldás már ott van bennünk, csak a tudatos elménk korlátozó hiedelmei eltakarják őket a szemünk elől. Az álmokban a tudatalatti büntetlenül, a tudatos én korlátozásai nélkül nyilatkozhat meg, lényegében kitombolhatja magát.
Nos, az enyém az éjjel alaposan tombolt…
A közelmúlt számtalan eseménye, érzése, tapasztalása és pár kérdése keveredett össze egyetlen álomittas, megoldandó feladatban. Egy teljesen új munka lehetősége vetette fel bennem a megválaszolhatatlannak tűnő a kérdést: Vajon menne-e? Vajon oda való vagyok-e? Vajon van-e helyem abban a „magasságban”? Az álom-válaszban ismerős és ismeretlen emberek voltak a segítségemre, többek között olyanok, akikre felnézek, mint vezetők, mint emberek, mint lehetséges követendő minták.
A Tudatos Elmémet nap közben foglalkoztató kérdésre nem az álom története adta meg a választ, hanem egy felbukkanó érzés. Az érzés, amire nem is emlékszem, hogy éber állapotban valaha is megéltem volna ennyire elemi erővel, ilyen természetességgel. A Tudatos Énem mindig beledumált az élménybe és kételyeket duruzsolt a fülembe. Ám ő most aludt. A Tudatalattim pedig úgy ítélte, hogy eljött végre az idő, beláthatom: minden képességem adott, minden jogom meg van ahhoz, hogy „szintet lépjek”.
Az álomban átélt érzés olyan erős, olyan szokatlan és olyan természetességgel hiteles volt, hogy még a Tudatos Elmémet is felébresztette egy pillanatra. A másodperc egyetlen töredékére kilépve a filmből, kívülről szemlélve a képet a Tudatos Elmém megadóan felsóhajtott: „Végül is igazad van. Engedélyezem.”
A Tudatos Elmém visszaaludt, az álom folytatódott, ám ez már egy kicsit más volt. Mélyen bennem valaki folyamatosan, felszabadultan, megállíthatatlanul mosolygott. Megkaptam az engedélyt önmagamtól. Tovább léphetek.
Reggel szokatlanul élesen vissza tudtam emlékezni a folyamatra, az élményekre, az érzésekre. Gyanítom, a Tudatos Elmém nem adja meg magát ilyen könnyen, így célom volt megőrizni és elérhetővé tenni ezt az átütő érzést, hogy később a hasznomra legyen, ha elbizonytalanodnék. Igyekeztem hát felidézni minden egyes mozzanatot, minden érzékszerv tapasztalását. Láttam magam előtt a parti házat, ahogy a kora-este sötétedő égboltja keretezi a terasz nádfedelét, a karcsú támasztó pilléreket. Láttam a nád kerti bútorokat, a hatalmas ovális asztalt, az embereket az asztal körül, azokat, akikre felnézek, akiket nagyon sokra tartok, akik közé tartozni valódi érték. Láttam a mélykék háttér előtt világító lámpák sárgás fényét, az arcokat, a mosolyokat. Hallottam az idegen nyelvű beszélgetés foszlányait, a nevetést. Hátam mögött hallottam csobbanni az óceán hullámait, ahogy ritmikusan kifutnak a part homokjára. Hallottam a bogarak nyáresti zenéjét, egy tűz diszkrét ropogását valahol a ház mögött. Éreztem, ahogy az óceán sós illata elkeveredett a virágok édes leheletével, az asztalon heverő ételek-italok párája a körülötte ülők parfümjébe vegyült, rendkívül bensőséges, barátságos hangulatot teremtve. Éreztem a bőrömön a langyos szellő érintését, a talpam alatt a deszkák recéit, a fonott szék karfájának mintáit az alkaromon. És ekkor hátra dőltem a székben, karjaimat lágyan a karfákon nyugtatva, vállaimat lazán leengedve, lassan lélegezve, államat épp csak egy hajszálnyit leengedve. Körbetekintettem a társaságon és megszületett a mindent elsöprő „jogom van hozzá, méltó vagyok rá” érzés. Igyekeztem újra olyan intenzíven átélni ezt, mint az álomban. Ízlelgettem, kerestem, hol mit érzek közben a testemben, hogyan jelenik meg bennem ez az érzés. Megállítottam a mozit, egy film kimerevített képe volt és magamba szívtam minden részletét. Minden rendelkezésemre álló módon igyekeztem mélységesen bevésni ezt az érzést az elmémbe, a szívembe és lelkembe. Kötöttem érintéshez, tárgyhoz, illathoz, hogy később előhívhassam akkor is, ha nincs időm felidézni a teljes mozit.
Ez az én mozim volt. A Tiéd minden bizonnyal más. Ez a mozi a Tudatos Elmém egyetlen kérdésére adta meg a konkrét választ. Ám a válasz mellett meghozott az élmény olyan sokkal általánosabb felismeréseket is, amelyek szinte egy hideg penge élességével hasítottak belém. Hogy mi mindent éreztem át ennek az egyetlen ártatlan álomnak a segítségével?
Nos, beláttam, hogy ÉN, EGYEDÜL ÉN KORLÁTOZOM A SAJÁT HALADÁSOMAT. Mert azt hittem, hogy erre nem vagyok képes. Rengeteget tanultam, elképesztően sok tapasztalatot gyűjtöttem már, voltak sikereim és tanulságos mellényúlásaim. És még mindig kételkedtem magamban. A képességeimben. Azt nem állíthatom, hogy már most mindent tudok, ami a témában tudható. Azt viszont teljes hittel mondhatom, hogy meg tudom tanulni. Méghozzá viszonylag gyorsan, ha az kell.
Átéreztem, hogy A MEGOLDÁS SOK ESETBEN MÁR OTT VAN BENNEM. Toporog a küszöbön, csak a Tudatos Elmém korlátozó nézetei nem engedik, hogy átlépje azt a küszöböt. Időnként hasznos egy kicsit mélyebbre nyúlni és szétnézni, nincs-e már valami megoldásom, amit eltitkolok magam elől. Ha a Tudatalattim az álmokon keresztül tud megnyilvánulni, akkor érdemes odafigyelnem az álmaimra. Van, hogy csak egy rosszul összeállított vacsora írja a filmet, ám előfordul, hogy valóban értékes érzések, a Tudatalattim üzenetei kerülnek a felszínre, amik segíthetnek az éppen aktuális kérdések megoldásában.
Amikor megtapasztalok egy olyan ÉRZÉST, AMI MÁS HELYZETBEN IS A SEGÍTSÉGEMRE LEHET, ÉRDEMES olyan mélyen MEGŐRIZNEM, amennyire csak lehet, és rendkívül hasznos, ha hozzáférhetővé, előhívhatóvá is tudom tenni. Szükség esetén előránthatom, mint egy esernyőt a hirtelen jött esőben. Ha elég ügyes vagyok, ha meg tudom határozni azokat a helyzeteket (pl. betoppanó főnök), amikor erre az érzésre (pl. higgadt magabiztosság) szükségem lehet, akár úgy is el tudom raktározni, hogy már maga a kérdéses helyzet előhívja az elraktározott érzést. Mint az eső-érzékelős ablaktörlő, ha érkeznek az esőcseppek. Nélkülem is működik 😊
Beláttam, hogy a Tudatalattim többet tud rólam, mint én. Ugyanakkor számomra még mindig fontos, hogy a Tudatos Énemmel is el tudjam fogadtatni a Tudatalattim által kínált megoldást. Ehhez gondolkodnom, mérlegelnem, MÁS NÉZŐPONTOKBÓL IS elemeznem kellett. A más nézőpont elképesztően hasznos dolog. Sokszor ragadtam már bele a saját agyam által adott szemüveg képébe, nem találva a megoldást. Ilyenkor egy „szemüveg csere”, a dolgok más oldalról való megfigyelése új lehetőségeket hozhat a felszínre. Volt, hogy egyedül nem voltam képes letenni a „szemüvegemet”. Ilyenkor nagyon jól jött a külső segítség 😊 (Immáron én is tudok Neked ilyen külső segítséget nyújtani, ha szükséged van rá.)
A változás nem történik meg magától. Az, hogy a Tudatalattim megmutatta, képes vagyok rá, még nem azt jelenti, hogy tudok mindent, amit eddig nem. Annyit jelent, hogy immáron el tudom hinni magamról, hogy valóban meg tudom tanulni mindazt, amire szükségem lehet a kiváló működéshez. Sok tanulás, fejlődés, rengeteg munka áll még előttem (ha engem választanak…), ám abban már nem kételkedem, hogy méltó vagyok a megmérettetésre. Pl. nem leszek űrkutató egyetlen éjszaka alatt attól, hogy megálmodom, képes vagyok rá, ám ha tényleg ezt akarom, akkor ki tudom deríteni, merre induljak és végül űrkutatóvá tudok válni. (Jesszus, dehogy akarok űrkutató lenni!!! Bár mondjuk izgi lehet…) A lényeg, hogy a döntés az enyém. Aztán a munka is, ami a döntést követi… 😊
Neked mit üzent a Tudatalattid legutóbb? Meghallgattad az üzenetét?